Sziasztok! :) Megérkezett a prológus! :) Remélem a rövidsége ellenére tetszeni fog nektek! Hagyjatok magatok után nyomott, iratkozzatok fel vagy pipáljatok! :) Jó olvasást! :)
Aoi.
Prológus
Szenvedve, megtörve fészkelődött Emmett a láncok között.
Régóta itt tartják már fogságba, és még azt sem tudja, hogy ki. Már több ezer
éve a lelkek világát társítsa, amiből tíz évet ebbe a poros, sötét pincében
töltött el. Kezét óvatosan előre nyújtotta, a száját pedig egy fájdalmas
nyöszörgés hagyta el.
Ki akar innen jutni, újra szabad szeretne lenni, de… De ez sajna nem lehet, hiszen valaki úgy gondolta, neki szüksége van rá. Ám nem ért sok mindent… Ha szüksége van az illetőnek Emmettre, akkor eddig miért nem jelent meg számára? Vagy csak egyszerűen úgy gondolta, hogy kínozza a több évig fogságba tartással?! Ködös tekintettel felnézett, ám ott nem látott semmit, ami nem is csoda… Mégis csalódott volt, volt egy különös érzése. Egy olyan, ami azt súgta neki: ma ennek a borzadalomnak vége.
Ekkor fényt látott meg a távolból, régóta most először. Egy árnyék lépett be rajta, aminek farrészéből egy farok lógott ki, fejéből pedig, mintha tülkök nőttek volna. Beszéd hallatszott, miközben közeledett az árny feléje. Kezdődik – gondolta magában. Egy újabb alak lépett be a helységbe. Emmett hunyorogva figyelte mindkettőt. Nem tudta, mi történik, honnan tudta volna, hiszen tíz éve még hangokat sem hallott, még egy kis csillag ragyogó sugarát se, nemhogy ördögöket.
- A lelket, siessetek! – szólt be a pincébe egy mély, hátborzongató hang. Az árnyak egyből gyorsabbra vették a tempót, levették róla a láncokat csuklójáról, bokájáról, majd újra sötétség ült szemeire.
*-*-*-*-*-*
Pupillái kinyitódtak, de egyből be is csukta őket. Éles fény vakított szemeibe, amik arra késztették, hogy csukva maradjanak látószervei. Oldalra fordította fejét, így már láthatta hová került. Egy vörös-feketében pompázó orvosi szobában volt, ahol több fehérköpenyes szarvas lényt meglátott tárgyalni valamiről. Úgy saccra négyen lehetek, ám nem tudhatta biztosra. Borzalmasan fájt a feje, ráadásul a szobában különös homály uralkodott. Kinyújtotta a kezét, el akarta érni a mellette lévő kis orvosi asztalon levő pohár akármit. Reménye szerint, vizet… Fájt minden végtagja, ami sajnos egy halk szisszenést idézet elő belőle.
- Felébredt! – kiáltotta el magát az egyik, mire mind a négyen Emmett felé kapták a fejüket. Köré gyűltek, és őt kezdték szuggerálni. Régóta tervezgették már ezt a pillanatot, mégis mind oly’ tétlen volt. Egy idősebbik, tapasztaltabb észre vette társai kínját, így ő vette át az irányítást.
- Szerintem készen áll – nézett a társaira. Mindenki egyetértően bólintott. Az ágyat hirtelen valaki tolni kezdte, egészen egy ceremóniás teremig. A terem üres volt, csak a közepén díszelgett egy fából faragott asztal, aminek két oldalához szíjak voltak erősítve. A falra, plafonra mindenféle sátáni jelek voltak mázolva, a padlón pedig csak egy szó volt írva többszörösen: death room. A halál szoba, igen, oda vitték szegényt.
A kézénél, lábánál fogva felemelték a hordágyról, és át tették az asztalra. A szíjakkal kikötözték, még a fejét is az asztalhoz erősítették, nehogy mozogni tudjon. A távolból gonosz nevetés zavarta meg a csendet, és a terembe a vörös lángok a plafonig csaptak fel. Nem értette, mit akarnak vele kezdeni, hiszen ő már halott. Mégis mit akarnak vele tenni a halál szobába?
Az asztal vízszintesbe emelkedett, így ő jobb belátást tett a teremre. Sokkal többen voltak már ott, mint eddig, de középen tudta, ki áll. Ki ne tudta volna? Fejéből hosszú, csavarodott szarvak emelkedtek ki, szemei feketék voltak, ó, de még milyen feketék! Derékig érő ugyanilyen színű haja volt, és egy ördögi, semmihez nem hasonlítható vigyora. Igen, ő volt Lucifer, maga a sátán. Gúnyos vigyorral az arcán lépkedett felé közelebb egy különös eszközzel a kezében. Hosszúkás volt, vége hegyes, oldala szögecses. „Miféle tárgy ez?” – gondolta a lélek. Nem félt, mégis miért félt volna, nem tudják őt bántani, ő már halott, ámde… Mégsem tudja, mi az szegecses szerszám. A tülkösök egy nagy körbe álltak fel, aminek a közepén ő volt és Lucifer. A lángok még mindig a plafonig értek, a körön belül pedig a padló fehéren izzani kezdett. Sátán követői latinul kezdtek el halandzsálni, Lucifer pedig a hegyes tárgyat hidegvérrel beledöfte. A lélek felordított, és a szájából, szeméből fénycsóva szökött ki. Fájdalmat érzet, elviselhetetlen fájdalmat. „Mi történik?” – gondolta magába. Úgy érezte, majd’ szétszakad.
- Gonosz és jó, most harcol! Szakadjon széjjel e két érzet, és szálljon a Darcy gyerekekbe! – mondták gépiesen tovább a latin imát. Az utolsó szó is kimondva, Emmett feje, testrészei pedig örült módon kezdtek forgolódni. A ceremónia sikeres volt, a Jó és Rossz kettévált, és két ártatlan kisbabát szállt meg, akik nem is sejthetik, hogy most mekkora bajba kerültek.
Ki akar innen jutni, újra szabad szeretne lenni, de… De ez sajna nem lehet, hiszen valaki úgy gondolta, neki szüksége van rá. Ám nem ért sok mindent… Ha szüksége van az illetőnek Emmettre, akkor eddig miért nem jelent meg számára? Vagy csak egyszerűen úgy gondolta, hogy kínozza a több évig fogságba tartással?! Ködös tekintettel felnézett, ám ott nem látott semmit, ami nem is csoda… Mégis csalódott volt, volt egy különös érzése. Egy olyan, ami azt súgta neki: ma ennek a borzadalomnak vége.
Ekkor fényt látott meg a távolból, régóta most először. Egy árnyék lépett be rajta, aminek farrészéből egy farok lógott ki, fejéből pedig, mintha tülkök nőttek volna. Beszéd hallatszott, miközben közeledett az árny feléje. Kezdődik – gondolta magában. Egy újabb alak lépett be a helységbe. Emmett hunyorogva figyelte mindkettőt. Nem tudta, mi történik, honnan tudta volna, hiszen tíz éve még hangokat sem hallott, még egy kis csillag ragyogó sugarát se, nemhogy ördögöket.
- A lelket, siessetek! – szólt be a pincébe egy mély, hátborzongató hang. Az árnyak egyből gyorsabbra vették a tempót, levették róla a láncokat csuklójáról, bokájáról, majd újra sötétség ült szemeire.
*-*-*-*-*-*
Pupillái kinyitódtak, de egyből be is csukta őket. Éles fény vakított szemeibe, amik arra késztették, hogy csukva maradjanak látószervei. Oldalra fordította fejét, így már láthatta hová került. Egy vörös-feketében pompázó orvosi szobában volt, ahol több fehérköpenyes szarvas lényt meglátott tárgyalni valamiről. Úgy saccra négyen lehetek, ám nem tudhatta biztosra. Borzalmasan fájt a feje, ráadásul a szobában különös homály uralkodott. Kinyújtotta a kezét, el akarta érni a mellette lévő kis orvosi asztalon levő pohár akármit. Reménye szerint, vizet… Fájt minden végtagja, ami sajnos egy halk szisszenést idézet elő belőle.
- Felébredt! – kiáltotta el magát az egyik, mire mind a négyen Emmett felé kapták a fejüket. Köré gyűltek, és őt kezdték szuggerálni. Régóta tervezgették már ezt a pillanatot, mégis mind oly’ tétlen volt. Egy idősebbik, tapasztaltabb észre vette társai kínját, így ő vette át az irányítást.
- Szerintem készen áll – nézett a társaira. Mindenki egyetértően bólintott. Az ágyat hirtelen valaki tolni kezdte, egészen egy ceremóniás teremig. A terem üres volt, csak a közepén díszelgett egy fából faragott asztal, aminek két oldalához szíjak voltak erősítve. A falra, plafonra mindenféle sátáni jelek voltak mázolva, a padlón pedig csak egy szó volt írva többszörösen: death room. A halál szoba, igen, oda vitték szegényt.
A kézénél, lábánál fogva felemelték a hordágyról, és át tették az asztalra. A szíjakkal kikötözték, még a fejét is az asztalhoz erősítették, nehogy mozogni tudjon. A távolból gonosz nevetés zavarta meg a csendet, és a terembe a vörös lángok a plafonig csaptak fel. Nem értette, mit akarnak vele kezdeni, hiszen ő már halott. Mégis mit akarnak vele tenni a halál szobába?
Az asztal vízszintesbe emelkedett, így ő jobb belátást tett a teremre. Sokkal többen voltak már ott, mint eddig, de középen tudta, ki áll. Ki ne tudta volna? Fejéből hosszú, csavarodott szarvak emelkedtek ki, szemei feketék voltak, ó, de még milyen feketék! Derékig érő ugyanilyen színű haja volt, és egy ördögi, semmihez nem hasonlítható vigyora. Igen, ő volt Lucifer, maga a sátán. Gúnyos vigyorral az arcán lépkedett felé közelebb egy különös eszközzel a kezében. Hosszúkás volt, vége hegyes, oldala szögecses. „Miféle tárgy ez?” – gondolta a lélek. Nem félt, mégis miért félt volna, nem tudják őt bántani, ő már halott, ámde… Mégsem tudja, mi az szegecses szerszám. A tülkösök egy nagy körbe álltak fel, aminek a közepén ő volt és Lucifer. A lángok még mindig a plafonig értek, a körön belül pedig a padló fehéren izzani kezdett. Sátán követői latinul kezdtek el halandzsálni, Lucifer pedig a hegyes tárgyat hidegvérrel beledöfte. A lélek felordított, és a szájából, szeméből fénycsóva szökött ki. Fájdalmat érzet, elviselhetetlen fájdalmat. „Mi történik?” – gondolta magába. Úgy érezte, majd’ szétszakad.
- Gonosz és jó, most harcol! Szakadjon széjjel e két érzet, és szálljon a Darcy gyerekekbe! – mondták gépiesen tovább a latin imát. Az utolsó szó is kimondva, Emmett feje, testrészei pedig örült módon kezdtek forgolódni. A ceremónia sikeres volt, a Jó és Rossz kettévált, és két ártatlan kisbabát szállt meg, akik nem is sejthetik, hogy most mekkora bajba kerültek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése